Bár énekhangjával évtizedek óta megbabonázza az őt hallgató közönséget, az országos ismertséget számára az X-Faktor mentorszerepe hozta meg. Keresztes Ildikó mentorként nem színházi szerepben tetszeleg, nem rockdalokat, vagy éppen slágereket tolmácsol, hanem egy őszinte, érző és különleges tehetségekre érzékeny lényként jelenik meg szombat esténként, milliók képernyőjén.

A páratlan hangú énekesnő kendőzetlenül beszél a mentorság elvállalásáról, karakteréről, élményekről és érzelmekről.

– A kitartást, a fegyelmet már fiatalkorodban, tornászként elsajátítottad. Az X-Faktorban szigorúnak, maximalistának ismertek meg a nézők, a mentoráltjaidat viszont anyatigrisként védted. Ez a szerep mennyiben tért el az eddigiektől?
– Amikor felkértek rá, nem tudtam, mit vállalok el. Először egy castingra hívtak be, majd úgy voltam vele: megmutattam magam, ott voltam rengeteg rádiós személyiség, zenész, színész társaságában. Gondoltam, úgysem én leszek a befutó. Ám, amikor már ötödször hívtak vissza, furcsa volt. Persze nem sejtettem, mivel jár ez az egész, de valahogy elkezdtem magamat meggyőzni, hogy ez egy szakmai dolog.

S mennyire nincsenek véletlenek: az utóbbi években még az utcán is megállítottak, tanítok-e éneket. Mondtam, nem, mert csak lelkiismeretesen tudnám csinálni, meg nekem erre nincsen időm, türelmem; majd egyszer lehet, talán. Azt gondoltam, azokkal a zenei hiányosságokkal, amelyek nekem vannak – nem tudok hangszeren játszani, a zeneelméletben járatlan vagyok –, nem is menne. Bár vallom, hogy ezekre a szakmákra, mint képző-, tánc- és énekművészet vagy születik valaki, vagy nem. Sok mindent kell és lehet hozzá tanulni, de alapvetően, ha nem arra születsz, betéve tudhatod a kottát és mindent, feltehetően nem érsz el akkora sikert. Persze, nagyon megkönnyítette volna az életemet, ha játszom egy hangszeren, mert lehet, akkor már simán tudnék dalokat írni.

Lényeg, ami lényeg, aztán beadtam a derekamat, kiderült, kik a mentortársaim, s – bár négy különböző irányból jövünk – mennyire jól tudunk együttműködni. Nekem egy óriási élmény volt ez az egész: nagyon jól tudtunk szakmailag is, emberileg is együtt dolgozni; az, hogy a stáb a díszletezőtől, a takarítón át, a főrendezőig olyan szeretettel vett minket körül, s annyira a tenyerén hordozott, mert tudták, ha mi jól érezzük magunkat, akkor magunkból és nyilván a mentoráltakból is a legjobbat akarjuk kihozni. Az egy komplex feladat, amikor már nem zsűriként, hanem mentorként ülsz ott.

Amíg el nem jutsz az élő adásokig, zsűriként válogatsz. Azonban az is jó munkafolyamat volt, mert 80%-ban megegyezett a véleményünk. Amikor pedig megkezdődtek az élő adások, s mindenki megkapta a csapatát, a saját csapatod edzőjévé váltál. Ebből kifolyólag, úgy indultál el kvázi az „olimpián”, hogy győzelemre akarod vinni a csapatodat. Aki ezt nem akarja, az hülye, az ne induljon el. Ez iszonyatos munkával járt. Ott volt három piszkosul tehetséges „gyerekem”, akiket semmilyen szinten nem akartam megváltoztatni, hanem abból, amilyenek, a legeslegjobbat kihozni. Persze, néha kalandoztunk, mert kell. Miért, én nem énekeltem sok mindent? De, mert ki akartam próbálni, éreztem, hogy izgat. Közben a többi mentortársammal az volt a célunk, hogy mentoráltjainkkal minél jobb helyezést érjünk el. Akárhogy is nézzük („A tények makacs dolgok.” – mondta Virág elvtárs): a hatos mezőnyben ott álltam, sértetlenül, mindhárom versenyzőmmel. Ez elsősorban nekik köszönhető, mert nagyon tehetségesek volt, de merem remélni, én is hozzátettem valamit ahhoz, hogy ott legyenek.

Amit aztán végképp nem képzeltem, hogy ilyen szintű emberi kötődéseket fogok kialakítani nem csak a saját versenyzőimmel, hiszen három hónapig együtt éltünk, mint egy nagy család. Borzasztóan nehéz volt szombatonként azt mondani, hogy most te mész haza, miközben előző nap még együtt voltunk, egymás búját-baját beszéltük meg. Hatalmas kaland volt, rengeteget kivett belőlem érzelmileg, mindenféle szempontból, és maximalista oroszlánként, elsősorban a saját bőrömet vittem a vásárra. Tehát jó akartam lenni; azt akartam, hogy amit leteszek munkában, az a legjobb legyen, amit magamból ki tudok hozni ebben a szerepben.

 Mire számíthatnak tőled az idei mezőnyben versengő énekesjelöltek?
– Túl ösztönlény, túl spontán, túl szabad vagyok ahhoz, hogy betervezzek. Sokkal jobban el tudom Malek Miklósról vagy Geszti Péterről képzelni, hogy felépítenek maguknak – a tapasztalatokat racionálisan leszűrve, leírva – egy munkamódszert. Mi ketten Feróval inkább a másik oldal vagyunk. Nem tudom, mi fog történni. Jó pszichológusnak és pedagógusnak kell lennem, hogy megtudjam, hogyan érek leginkább célba a mostani versenyzőknél. Ezek azonban nem lefektetett minták, hanem a munka folyamán fognak kialakulni.
Először nem is akartam újból elvállalni. Izgultam, hogy ezt képtelen vagyok még egyszer végigcsinálni; nem akartam az előző mentoráltjaimat „megcsalni”… Viszont ez a verseny más izgalmat tartogat. Az elsőnek picit megvan a rutinja: tudom, milyen a forgatás, hogyan izgultam, amikor fel kellett konferálnom a versenyzőt (hiszen énekesnő vagyok, nem konferanszié; nem lehet bakizni, mert nincs lehetőség javításra; nehogy valamit rosszul mondjak vagy csináljak, aminek esetleg a versenyzőm issza meg a levét).

Aztán az én karakterem is van, akinek szimpatikus, van, akinek nem. Ezzel viszont nem kell foglalkoznom. A szakmában és mindenhol olyan vagyok, amilyen: ez egyeseknek tetszik, másoknak nem. Nem akarok megfelelni, minthogy ez nem egy betanult szerep. A színházban pont elég betanult szerepet játszom el. Itt nem tudok más lenni, mint amilyen vagyok.
…és igenis, borzasztóan meghat az, amikor eljön egy zöldfülű kezdő, aki 16-17 évesen azt sem tudja, mit csinál, s olyat csinál, amitől elbőgöd magad. Ennél több, mi kell? Ez lenne a legnagyobb bűnöm, hogy bőgök? Vállalom. Ha nem hat rám, az nem jó. A művészet érzelmeket mozgat, hat: örülsz, extázisban vagy, sírsz. Ha nem érzed, sajnállak.