Érzelembomba - exkluzív interjú Keresztes Ildikóval

me  2011.08.18. 18:30

Milyen álmaid voltak gyerekkorodban, s mi az, amit meg tudtál valósítani belőlük?
A szüleim elmondása szerint elég önfejű és makacs gyerek voltam, nem volt egyszerű velem, egyke voltam. A szüleim korán elváltak, visszakerültem a nagyszülői házhoz, ahol a nagyapám iszonyú szigorú volt. Ő volt a férfiminta nekem. Anyám dolgozott, leginkább velük töltöttem az időmet. Elég korán elkezdtem sportolni, a mozgás abszolút meghatározta a korai éveimet. Ez leszűkült a szertornára és a ritmikus sportgimnasztikára, majd két év balettintézetre, s akkor nagyon magamra találtam, úgy éreztem, ez nekem egy nagyon jó önkifejező eszköz, ebben éltem ki mindent. Nem nagyon mentem moziba, kirándulni meg hülyéskedni, mint a többi gyerek. A sport lefedte az életemet, jöttek is az eredmények.

Magányos voltál?
Irigyeltem azokat, akik lakótelepen laktak, bandáztak, én meg nem. Kertes házban laktunk, a szemben lévő kislánnyal játszottam. Kicsit irigyeltem azt a fajta szabadságot, ami a többieknek megadatott. Közben meg imádtam azt, amit csinálok. Amikor megszületett a családban a második – fiú! – unoka, ő lett a kedvenc, én egy kicsit háttérbe szorultam, rengeteg komplexusom volt emiatt.
Emlékszem, meg akartam mutatni a világnak, hogy én vagyok valaki. Ezek ösztönös dolgok voltak, nehogy azt hidd, hogy akkor én ezt racionálisan átgondoltam. Amikor a sportolást abbahagytam, mert a tornasportból elég hamar ki lehet öregedni, a gimnázium utolsó két évében bekerültem egy teljesen más közegbe, ami az én lázadásomat is jelentette egyszerre. Akkor már Romániában eléggé ki volt élezve a magyar–román konfliktus, minden, ami magyar volt, azt tiltották, és a fiatalok rockzenét hallgattak, ráadásul magyar rockzenét, s elkezdtek ezzel a dologgal megfertőzni, és nekem nagyon megtetszett. Olyan furcsa volt. Kicsi, vékony voltam, az ember azt gondolná, hogy van egy ilyen normális hangom, de hát nem. Olyan hangom volt, amilyen most. Mély, rekedtes. Mindenkinek feltűnt, hogy nem volt harmóniában azzal, ahogy én kinézek. Erre elkezdtek felfigyelni. Mindig előkerült egy gitár, lemezeket hallgattunk, koncertekre jártunk, és elkezdtem kóstolgatni, hogy milyen is az éneklés. Nagyon tetszett, amikor néztem a rocksztárokat: jóképű pasik nagy terpeszben, hosszú hajjal, gitárral a nyakukban. Ez becsípődött nekem teljesen.

 

...

 

Kiegészíti egymást a színészet és a zene?
Abszolút. Sőt, a sportolói múltamat is nagyon jól tudom használni mindkét hivatásomban. Egyrészt sosem okozott gondot, ha egy musicalben táncolni kell – vagy bármit, ami a mozgással kapcsolatos. Ezt nagyon jól lehet hasznosítani – és azt a testtudatot, amit kaptál a sport által. Kitartást, hitet, fegyelmet, állóképességet és még egy csomó mindent. Az a jó művész, aki nagyon sokrétű.

 

 

Most hogy állsz a sporttal? Megmaradt? Tudsz elég időt fordítani rá ma is?
Sajnos nem. Ezért borzasztóan utálom magam. Azt szokták mondani, hogy kétfajta élsportoló van: az egyik, aki sosem tudja igazán abbahagyni, a másik, aki meg elvágja egy nagy meleg ollóval az egészet. Na, én ez az utóbbi lennék, amit baromira nem szeretek magamban. Bár annak idején nagyon elegem volt belőle, mert ez egy fanatikus sportág, amelyben elég sokat szenvedsz.